Elmesélem tehát a saját kis történetemet a kényszerbetegségről.

Nem tudom, pontosan mióta vagyok kényszerbeteg, mindenesetre 2 éve, 27 évesen diagnosztizáltak, igazából kevert szorongásos zavarral, vagyis van ott még más is az ocd mellett, de akkor is a kényszeresség a fő motívum.

Már gyerekkoromból is emlékszem olyan esetekre, hogy pl. többször, újra és újra ellenőrzöm az iskolatáskámat, mert nem hiszem el, hogy minden könyvemet, füzetemet bepakoltam. Ha anyukám is ellenőrizte a táskámat, akkor nyugodtabb voltam, de amikor ezt nem tudta megtenni, akkor nekem minden bajom volt. Ez egy idő után elmúlt. Volt egy iskolai kirándulás, ott is folyamatosan szorongtam és kb percenként ellenőriztem, hogy megvan-e mindenem. Aztán amikor felszálltunk a hazafele tartó vonatra, akkor hirtelen eszembe jutott a sapkám. Hogy nem tudom, hol van. Pánikba esve felkiáltottam, hogy "a sapkám, a sapkám!" A sapka a fejemen volt... A tanáraim megszidtak, hogy mit ijesztgetem őket, később pedig nevettek rajta. Elég rosszulesett, tekintve, hogy én náluk sokkal jobban meg voltam ijedve, és csak vigyázni akartam a holmimra, ahogy azt otthon kérték... A tárgyak elveszítésétől való félelem is elmúlt. Emlékszem olyan gondolatokra is, hogy a többi ember undorodik tőlem és nem akarnak hozzám érni - ezért igyekeztem elkerülni, hogy bárkihez is hozzáérjek.

Aztán jött a szociális szorongás, a depresszió és a többi... mindez 11 évesen. Ebből csak 18 éves korom körül sikerült kilábalnom.

Gyerekkoromban több pszichológusnál is jártam, mert visszahúzódó voltam, nem nagyon barátkoztam a többiekkel, túl félénk voltam stb. A kényszerbetegséget konkrétan egyikük sem fedezte fel. De lehet, hogy abban az időszakban épp nem is voltak kényszeres tüneteim.

A következő incidensem az ocd-vel 15 éves koromban történt, szexuális, szerelmi tartalmú kényszergondolatokkal... ezt hadd ne részletezzem. Ez a szorongás meg is alapozta a középiskolás "karrieremet", mivel nem tudtam másra gondolni, így ismét csak nem kötöttem barátságokat, nem szórakoztam, mint a többi tini. Magamba fordultam, vagy sétálgattam a városban egyedül, céltalanul. Addig is egyedül lehettem a gondolataimmal, amelyekről fogalmam sem volt, hogy valójában nem az enyémek. Csak szenvedtem. Néhány hónap alatt ez is elmúlt, betudtam a furcsa gondolatokat a kamaszkornak, így megnyugodtam.

Aztán jött az egyetem. Erre az időszakra a szorongásaim nagy részét nagy nehezen sikerült leküzdenem, így lehetett egy pár felhőtlen, boldog évem. Az egyetemi évekre most is nagyon szívesen emlékszem vissza! Tanultam, társaságba jártam, barátkoztam, buliztam, mint minden más normális egyetemista. Azonban a makacs kis kényszergondolatok ekkor is előjöttek hosszabb-rövidebb időszakokra, mindig más álruhába bújva: hol vallási, hol párkapcsolati problémák formájában.

Mindig is volt bennem egy meghatározhatatlan félelem a betegségektől. Mindig más betegségtől. Ez néha egészen enyhe volt, az ocd-m tetőzése idején azonban már olyan erős, hogy nem tudtam tőle aludni, enni, emésztési problémáim voltak, minden bajom volt. A valódi tetőpont viszont az volt, amikor a betegségek mellett ismét visszatértek a szexuális tartalmú gondolatok. Ekkor már tényleg padlón voltam. Végül az interneten történő keresgélés során véletlenül rátaláltam a "kényszergondolat" kifejezésre. Egy népszerű fórumon tett fel valaki kérdést ezzel kapcsolatban. Írtam a kérdés feltevőjének, és megtudtam tőle, hogy bizony nekem is kényszergondolataim vannak. Utánaolvastam a kényszerbetegségnek, és a tünetek, a jellemzés, minden illett rám. Úgy ért ez, mint a megvilágosodás! Sőt, rájöttem arra is, amit addig nem tudtam: hogy az életem során többször, többféle formában fellépő gondolatok is mind-mind rögeszmék, kényszerképzetek voltak! Hallottam már korábban is a kényszerbetegségről, de kb. csak annyit tudtam róla, hogy ezek a betegek állandóan tisztogatnak meg rendezgetnek... ezzel pedig nem tudtam azonosulni, nekem ilyesfajta dolgaim pont nem voltak. Ám megtudtam, hogy az ocd sokkal, sokkal több ennél, mi több, én is ebben szenvedek!

A következő pont tehát az volt, hogy elmentem egy pszichiáterhez. Aki beutalt a kórházba. Ettől először megijedtem, de aztán arra gondoltam, hogy végül is azért leszek ott, hogy segítsenek nekem. Négy vagy öt hetet töltöttem pszichiátrián, már nem emlékszem, hogy pontosan mennyit. Gyógyszert kaptam, illetve csoportos foglalkozásokon vettem részt. Az első időszak nem volt épp egy fáklyásmenet... de mondtam magamnak, TÜRELEM, a gyógyulást nem adják ingyen! És fokozatosan kezdtem egyre jobban lenni.

Ma már ott tartok, hogy szinte teljesen tünetmentes vagyok, már csak néha jönnek elő a szorongásaim és a kényszergondolataim 1-2 napokra. Most pont ilyen rosszabb 1-2 napon vagyok (azt hiszem) túl... de csak türelem. Nem lehet minden tökéletes.

Most is tartok attól, hogy nem írtam le mindent, amit "kellett volna"... vajon ez is kényszeres tünet? :-) No nem baj, ha valamit kihagytam, azt majd leírom legközelebb.

Mindenkit üdvözöl:

Zsú