Mivel ma vasárnap van és amúgy is egy istentiszteletről jövök, ahol felléptünk a kórussal, maradjunk a témánál, és következzenek most a vallásos kényszerek.

Nehéz erről írnom. Nehéz, mert ez szintén egy olyan téma, amiben én is érintett voltam, és ez az érintettség kihat a mostani életemre is.

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy az igaz vallásosság nem egyenlő a kényszeres vallásossággal! Mert míg az előbbi (jó esetben) őszinte hitből, vagy ha abból nem, akkor a neveltetésből vagy hagyománytiszteletből fakad, addig az utóbbi a kényszerbetegség eredményeképpen jön létre. A vallásban semmi rossz nincs! Nem a vallásosság okozza a kényszereket, hanem a kényszerbetegség okozza az elferdült, nem normális vallásos gondolatokat és cselekedeteket.

A vallás már csak azért is nehéz téma a kényszeresség tekintetében, mert olyan megfoghatatlan. Nem egységes, nem mindenki által elfogadott, tudományosan nem alátámasztható. Hit, amit hiszünk. Jézus is azt mondta: "Legyen nektek a hitetek szerint".

A vallásos kényszergondolatok alatt olyan vallással kapcsolatos gondolatokat értünk, amelyek a valódi hitünkkel, elveinkkel nem összeegyeztethetők, mégis újra meg újra felbukkannak és félelmet keltenek. Pl. félelem, hogy mi van, ha nem a "helyes" vallásban hiszek, félelem attól, hogy pokolra jutunk, hogy a nem hívő szeretteink pokolra jutnak, hogy csak a sajátjaimat említsem. Ezeken kívül megjelenhet még a bűnösség túlgondolása, az állandó bűntudat, de ide tartozik az is, amikor egy mélyen hívő embernek obszcén, istenkáromló gondolatai támadnak. Az ateista kényszerbetegek sincsenek "biztonságban", nekik az lehet a kényszerük, hogy "mi van, ha mégis van Isten, és megbüntet, amiért nem hiszek benne?". Ezek a gondolatok mind nagyon kínzóak tudnak lenni - főleg azért, mert valójában nem is ebben hisz az illető! De a félelem, hogy "mi van, ha mégis...?" még mindig ott van...

Vallásos kényszercselekedet lehet a kényszeres imádkozás, ami nálam szintén kipipálva. Mi a különbség a "rendes" és a kényszeres imádkozás között? A normális hívő ember ugye azért imádkozik, hogy kapcsolatba kerüljön Istennel, elé vigye a bánatát, a kéréseit stb. Ezzel szemben a kényszeres azért imádkozik, mert úgy képzeli, hogy ha nem mond el mindennap 20 Miatyánkot, akkor meg fognak történni vele azok a szörnyű dolgok, amelyektől fél. Ez a különbség. Vallásos kényszercselekedet lehet még, ha valaki a sűrű vallomástételekre, gyónásra érez kényszert, nem ritkán olyan bűnök bevallására és magára vállalására, amelyeket el sem követett. Ez érthetetlen a külső szemlélő számára... de ilyen is van.

Én hívőnek tartom magam. Mégis: nem merek a vallással közelebbi kapcsolatba kerülni, mert félek, hogy kiújulnának a kényszereim. Nem merek imádkozni, mert félek, nehogy kényszercselekvés legyen belőle. Az előbb már tisztáztuk ugyan a különbségeket az egészséges hit és a kényszeres vallásosság között, mégis - saját magamra vetítve valahogy nem megy a két dolognak ez a szétválasztása. Tartok attól, hogy ha megint elmélyednék a hitben, akkor átlendülnék azon a bizonyos határon, ami számomra olyan vékonynak tetszik...

Azért azt is el kell ismernem, hogy amikor épp más típusú kényszereim voltak porondon, nem a vallási, akkor egy-egy bibliai idézet nagyon sokat tudott segíteni. Mint pl. ez:

"Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét." (2Tim 1:7)

Ezzel az idézettel búcsúzom is.

Sok üdv mindenkinek:

Zsú