Úgy döntöttem, az elkövetkező bejegyzéseimben a kényszerek egy-egy témáját fogom részletesebben körüljárni. Következzenek először is a betegségek, mint az én egyes számú kényszereim.
A hipochondria a betegségektől való félelmet, rettegést jelenti, illetve azt, hogy az illető beképzel magának különféle betegségeket, persze legtöbb esetben halálosakat. Elég gyakori kényszergondolat, de az emberek legtöbbször nem gondolják, hogy összefüggésben állhat az ocd-vel. A hipochondereket gyakran nem veszik komolyan, pedig nagyon is komoly dologról van szó: a testi betegség ugyan csak beképzelt, a lelki szenvedés azonban nagyon is valós!
A hipochondriának két típusa van: az egyik, mikor egy már meglévő tünet (pl. fejfájás, hasfájás) alapján a legrosszabbra gondol az ember ("ez biztosan rák lesz!"), a másik, amikor alapból semmi tünete nincs, de hall valamilyen betegségről, és egyből elkezd rettegni, hogy neki olyanja van/lesz, csak még nem tud róla. Én mindkét témában érintett vagyok...
Persze a lehető legundorítóbb vagy legkínosabb betegségeket képzeltem be magamnak. Listavezetők voltak nálam a nőgyógyászati gondok és az emésztőszervi megbetegedések, de "voltam" már rákos is. Olyan is megesett, hogy egy alapból nem annyira súlyos betegségtől rettegtem, de a kényszerbetegség ezt mégis olyan színben festette le előttem, hogy akkor az a világ legborzasztóbb bajának tűnt számomra.
Konkrétan emlékszem egy esetre, amit összefüggésbe tudok hozni a kényszerbetegséggel. Iskolás koromban történt, hogy tanultuk biológia órán, hogy röntgenezésnél azért tesszük az ölünkbe azt a kis lapocskát (ma már védőköpenyt használnak erre a célra), hogy az védje a szaporítószerveket a sugárzástól. Én ezt addig nem tudtam. Pár héttel azelőtt röntgenezték a bokámat, és én nem tettem az ölembe azt a kis izét - illetve, hogy őszinte legyek, azóta sem tudom, hogy az ölembe tettem-e... Szóval bepánikoltam. Nem ott, az órán, hanem már később, otthon. Hogy emiatt majd beteg gyerekem fog születni. Eszeveszetten próbáltam visszaemlékezni, hogy tényleg nem tettem-e az ölembe - reménykedtem, hogy mégis! Meg tudtam volna bolondulni, hogy nem emlékszem pontosan. Plusz jött nekem az a gondolat, hogy ha megismételnénk a röntgenezést, úgy, hogy már az ölemben van a lapocska, akkor azzal "közömbösíthetném" az előző hatását. Tudtam, hogy nem így van, de úgy képzeltem, hogy ez engem megnyugtatna. Persze tudtam, hogy ez kivitelezhetetlen, nem rohanhatunk csak úgy a semmiért röntgenezni - tehát várnom kell, amíg legközelebb nem lesz olyan bajom, ami röntgenezésre szorul. Ez ugyebár az ocd-s "logika"...
Azt is nehezen bírtam, ha körülöttem mások betegségekről beszéltek - minél gázabb betegségekről, annál rosszabb volt... ilyenkor legszívesebben befogtam volna a fülem. Különben elég hamar rájöttem, hogy hipochonder vagyok, még jóval azelőtt, hogy a kényszerbetegség egyáltalán felmerült volna bennem. Ennek volt előnye is: így nem hagytam, hogy bármit belém beszéljenek. Egyszer voltam természetgyógyásznál, unszolásra mentem el hozzá, amúgy nem bíztam benne, hát ő a májamtól a vesémig mindenről meg volt győződve, hogy beteg és gyulladásban van, ha ez mind igaz lenne, már régen alulról szagolnám az ibolyát... ha nem tudtam volna magamról, hogy hipochonder vagyok, akkor még el is hittem volna... de így nem, háhá! Viszont, a másik része a dolognak, hogy a végén már nem tudtam eldönteni egy-egy tünetről, hogy igazi, vagy csak beképzelem. Így lehet, hogy akkor sem mentem orvoshoz, amikor kellett volna - nehéz ezt így utólag eldönteni.
A kényszerbetegségem tetőzése előtt már 2-3 naponta más "betegségem" volt. Az állandó stressztől nem tudtam rendesen enni, ami megviselte az emésztésemet - amiről persze megint csak azt gondoltam, hogy súlyos betegség miatt van. Ezzel bezárult az ördögi kör. Valahol tudtam, hogy nem vagyok igazából testileg beteg, de a rettegés erősebb volt, mint a józan eszem. Azzal próbáltam magamon segíteni, hogy elképzeltem, hogyan dolgoznám fel lelkileg azt a betegséget, amitől éppen tartottam; hogyan néznének ki a mindennapjaim azzal a betegséggel, hogyan jönnének a többiek látogatni a kórházban stb. A végén már valóságos hőst csináltam magamból, aki bátran dacol a gyilkos kórral XD Vagyis "belementem" a témába, és így az egy idő után feloldódott és szertefoszlott - de amíg ez megtörtént, addig nagyon megszenvedtem. A kórházban a pszichológus egyébként azt mondta, hogy ez egy jó technika, így nektek is bátran ajánlom, ha esetleg hipochondriával küszködtök.
Mit tegyek, ha betegségekkel kapcsolatos kényszereim vannak?
- Először is: az Isten óvjon attól, hogy webbetegen és hasonlókon a vélt vagy valós betegségeid után kutass! Tudom, borzasztó nehéz ezt megállni, nekem is az volt. De ez nem nyugtat meg. Csak annál inkább elbizonytalanít, és még jobban meg leszel győződve róla, hogy menthetetlen súlyos beteg vagy!
- Ha rendszeresen járkálsz orvoshoz mindenféle képzelt tünetekkel, akkor egy idő után fel kell hogy tűnjön neki, hogy itt nem minden oké, és ha elég alapos, akkor továbbküld majd egy pszichiáterhez. Ha azonban ezt nem teszi meg, akkor jobb, ha magadhoz ragadod a gyeplőt és te magad keresel fel egyet! Ő pedig tudni fogja a továbbiakat.
- Alkalmazd azt a technikát, amit én is: gondolatban menj bele a képzelt betegségedbe, és képzeld el, ahogy leküzdöd, vagy ahogy együtt élsz vele boldogan! Hidd el, amint rájössz, hogy az a betegség nem is olyan szörnyű, elmúlik a szorongás is!
- Mindeközben ne félj attól, hogy ezzel a gondolkodással "bevonzod" magát a betegséget! Ez nem így működik!!!!
Beképzelhetem magamnak a kényszerbetegséget?
Jó kérdés, ez engem is elgondolkodtatott... de mivel a kényszerbetegség pont arról szól, hogy beképzelünk magunknak dolgokat, itt tulajdonképpen a saját farkába harap a kígyó... szóval nem :-)
Végszóként pedig elmondanám, hogy azóta, hogy a kényszerbetegségemet felfedezték, és kórházban voltam, vagyis közel két éve, egyáltalán nem voltam beteg! Se képzelt, se valós betegségem nem volt, még egy apró nátha sem. A pszichiáteremen kívül, akihez egy-két havonta járok, orvos nem látott! Talán megerősödtem fizikailag és lelkileg is, talán a korábbiak is legalább részben pszichés alapon mentek... mindenesetre igaz lehet, hogy ép testben ép lélek! :-)
Minden jót kíván:
Zsú