Bizony! Még ha úgy is tűnik néha, hogy sosem lesz vége ennek a szenvedésnek... Az én példám is mutatja, hogy a kényszerbetegség igenis tünetmentessé tehető. Azt még nem merem írni, hogy meg is gyógyultam, mert gyógyszert még mindig szedek, de a tény az, hogy már teljesen jól érzem magam!
Ha visszatekintek a négy évvel korábbi énemre... szinte el se hiszem, miben voltam benne, annyira távolinak tűnik. Mintha csak egy rossz vicc lett volna. Hogy mitől tudtam akkor úgy parázni, hogy szabályosan rosszul voltam tőle... hogy hogyan próbáltam megőrizni a józan eszem... hogy el kellett mondanom magamnak, ki vagyok, hol vagyok és mit csinálok éppen, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot a valósággal... hogy azt gondoltam, ez már a vég... mintha nem is én lettem volna. És most mégis itt vagyok, és jól vagyok (kisebb megingásokkal ugyan, de törve nem), teljes az életem, és nem árnyékolja be semmi. Úgy élek, mint bárki más, zavaró és gyötrő kényszerek nélkül, egyedül a napi két szem gyógyszer emlékeztet arra, hogy mentális gondjaim vannak.
Persze minden eset más, vannak súlyos és kevésbé súlyos esetek - talán én inkább az utóbbiba tartozom, bár ha a szenvedés mértékét nézzük, akkor az az elviselhetetlen kategória volt anno... De szeretnék egy kis reményt adni minden olvasómnak, hogy a boldog és kényszermentes élet számukra is elérhető! Remélem, sokan lesztek még, akik pár hónap, év múlva már csak távoli, homályos emlékként gondoltok majd a szenvedéseitekre, és sok ilyen sikersztori fog még születni, mint az enyém. SOHA ne adjátok fel!
Szeretettel ölel mindenkit:
Zsú