Avagy hogyan tálald a környezetednek, családodnak, barátaidnak, hogy kényszerbetegséged van. És mert a "coming out" kifejezést ma már nagyjából minden olyan esetre használják, amikor bármilyen szempontból felfeded magad...

Anno 2015. szeptember...

Emlékszem, én annak idején mennyire féltem elmondani a családnak, hogy kényszerbeteg vagyok. Őszintén szólva nem is akartam. Nem akartam, hogy megijedjenek vagy aggódjanak miattam. Úgy terveztem, hogy majd titokban elmegyek orvoshoz, aztán ha ír fel gyógyszert, akkor majd titokban szedem (nem voltam oda a gyógyszer gondolatától, de voltam annyira rosszul, hogy teljes megadással belemenjek), senkinek nem kell tudnia semmiről.

Aha...

Addig még oké is volt, hogy felhívtam az orvost és kértem időpontot. Csakhogy mikor mentem, a doki mindjárt be is utalt a kórházba... na ennyit arról, hogy titokban tartom. Épp péntek volt, úgyhogy nem kellett azonnal bemennem a kórházba, de hétfőn már igen. Nos, ezután még nem indultam haza, korzóztam egy fél napot a városban, mielőtt hazamentem, magamban kismilliószor átgondolva, mit és hogyan mondjak, és félve attól, hogy ha kimondom, azzal megtestesül a betegség... ez is egy ilyen kényszeres "hülyeség", hogy majd azzal kerül át a valóságba az, amitől félek, hogy beszélek róla. Szóval, róttam a várost, valahol ettem is egy spenótos tésztát (ez nagy szó, mert enni azt nem tudtam akkoriban), kiváltottam a nyugtatót, amit gyorssegélyként kaptam a hétvégére, nem mertem bevenni, és görcsöltem. Végül úgy estefelé hazamentem.

Otthon szüleimnek azzal kezdtem, hogy ne ijedjenek meg. Na erre megijedtek. Végül csak egyszerűen kimondtam, hogy kényszerbeteg vagyok, röviden vázoltam, hogy miből áll ez, és adtam nekik tájékoztató anyagokat, amiket az orvostól hoztam. Hozzátettem, hogy kórházba kell mennem. Azt kell mondjam, jól fogadták - persze lehet, hogy már nem érte villámcsapásként őket a hír, mert amúgy is sejtették, hogy gond van. Azt már korábban észrevették, hogy sokat fogytam - nyilván, mert a gondolatok miatt nem tudtam enni. És bár nem igazán értették ezt a betegséget, mindenben támogattak.

A barátokkal könnyebb volt a helyzet, mert mindig a legelső bejelentés a legnagyobb falat, ami ugye a családnak jutott :-) Plusz mikor ők ezt megtudták, akkor már jól, de legalábbis jobban voltam. Sokat változott a hozzáállásom, és ha másra nem is, arra megtanított ez a betegség, hogyan kell alázatosnak lenni. Ebbe beletartozik az is, hogy vállaljuk a gyengeségeinket. Most úgy vagyok vele, hogy nem csinálok titkot belőle, hogy kényszerbeteg vagyok, gond nélkül beszélek róla, de azért nem is írom ki a faliújságra. A hozzám közel állók, és a későbbi ismerőseim közül is jó páran tudják rólam. Mindenki, egytől egyig jól fogadta, maximum értetlenkedtek kicsit, de senkitől semmi rosszat nem kaptam, csak támogató, jó szót. Nagyon hálás vagyok ezért.

Kis összefoglaló arról, hogyan beszélj a családnak és a barátaidnak a betegségedről:

Család:

• Valószínű, hogy a családod már sejti, hogy valami nincs rendben veled, főleg ha kényszercselekedeteid (is) vannak. Ne félj tehát őszintének lenni! Kevésbé fognak aggódni, ha tudják, mi a baj, mint ha csak sejtik (és esetleg sokkal rosszabbra gondolnak). Erre is érvényes: az igazság szabaddá tesz!
• Elég, ha nagy vonalakban ismerteted velük a betegség lényegét. Mutass nekik ezzel kapcsolatos szóróanyagokat és megbízható (!) internetes oldalakat.
• Ha kérdeznek és szeretnének többet tudni a betegségedről, azt tekintsd jó jelnek. Ezek szerint figyelnek rád és törődnek veled.

Barátok, ismerősök:

• Nyilván nem kell azzal kezdened az ismerkedést, hogy "Szia, kényszeres vagyok!" Te és csakis te döntöd el, hogy kinek és mikor beszélsz erről.
• Nézd el az embereknek, ha nem tudják hová tenni a dolgot. Lehet, hogy kapsz majd értetlen kérdéseket, hogy "ja, akkor te mindig takarítasz?" és hasonlók, ne vedd magadra. Az emberek nagy része nem túl tájékozott a mentális betegségeket illetően, és ezért nem lehet őket hibáztatni.

Remélem, hasznos volt számotokra ez a bejegyzés, és tudtam segíteni abban, hogy ne féljetek elmondani szűkebb környezeteteknek, hogy mivel is harcoltok.

Folyt. köv.

Zsú