Sokunknak szüksége van gyógyszeres kezelésre (is), ám a pszichiátriai gyógyszerekről igencsak megoszlanak a vélemények. Van, aki szerint szükséges rossz, van, akinek semmi baja vele, és van, aki semmi pénzért nem lenne hajlandó szedni.

Én a mai napig szedek gyógyszereket. Ez nem jelent egyet azzal, hogy akkor én a "gyógyszerpártiak" táborába tartozom - egyszerűen ez vált be. Ha pedig valakinek kényszergondolatai vannak, az bizony belekapaszkodik a mankóba, amit kínálnak neki. Előtte féltem én is a gyógyszerektől, hiszen már annyi rosszat hallottam róluk, de végül a kezdeti, mellékhatásoktól terhes 3-4 hét után minden jobb lett. Szinte villámcsapás-szerűen jobban lettem - de ez én vagyok, más embernek lehet, hogy másfajta terápia válik be. Szükség lehet és általában szükség is van a gyógyszer mellett pszichoterápiára is. Ennek egy másik bejegyzést szeretnék szentelni a későbbiekben.

Szóval a gyógyszerek. Most a leggyakoribb érveket és ellenérveket gyűjtöttem egy csokorba, így igyekezve hiteles tájékoztatást nyújtani mindazoknak, akik szkeptikusak a gyógyszerekkel szemben, esetleg kaptak receptet, de még nem döntötték el, elkezdjék-e szedni a felírt tablettát. Íme.

PRO

• Az első és legfontosabb érv: valóban hatásos a kényszerek ellen.
• Megnyugtatólag hathat az elmédre a tudat, hogy a gyógyszeres kezeléssel teszel az egészségedért.
• Még mindig a szakemberek (pszichiáterek) értenek a legjobban a mentális betegségek kezeléséhez (és nem Mari néni a szomszédból).
• A TB által támogatott gyógyszerek olcsón hozzáférhetők.

KONTRA

• Mellékhatások. Nálam egy egész sor előjött... jó esetben azonban ezek néhány hét alatt elmúlnak.
• Sokáig, gyakran évekig kell szedni.
• Előfordulhat, hogy a felírt gyógyszer nem hat, vagy nem úgy hat, ahogy kellene. Ilyenkor általában gyógyszerváltás történik.
• A gyógyszer nem csodaszer! Nem fogja egy csapásra elmulasztani az összes tünetet. Türelmesnek kell lenni, és nekünk is dolgozni kell magunkon.
• Ha nem olyan súlyos a probléma, akkor elég lehet a pszichoterápia is.

Remélem, hogy ez a bejegyzés segít a könnyebb tájékozódásban a gyógyszereket illetően. Ha kérdésetek van, vagy tudtok még érveket-ellenérveket, nyugodtan szóljatok hozzá.

Jó egészséget kívánva:

Zsú

Avagy hogyan tálald a környezetednek, családodnak, barátaidnak, hogy kényszerbetegséged van. És mert a "coming out" kifejezést ma már nagyjából minden olyan esetre használják, amikor bármilyen szempontból felfeded magad...

Anno 2015. szeptember...

Emlékszem, én annak idején mennyire féltem elmondani a családnak, hogy kényszerbeteg vagyok. Őszintén szólva nem is akartam. Nem akartam, hogy megijedjenek vagy aggódjanak miattam. Úgy terveztem, hogy majd titokban elmegyek orvoshoz, aztán ha ír fel gyógyszert, akkor majd titokban szedem (nem voltam oda a gyógyszer gondolatától, de voltam annyira rosszul, hogy teljes megadással belemenjek), senkinek nem kell tudnia semmiről.

Aha...

Addig még oké is volt, hogy felhívtam az orvost és kértem időpontot. Csakhogy mikor mentem, a doki mindjárt be is utalt a kórházba... na ennyit arról, hogy titokban tartom. Épp péntek volt, úgyhogy nem kellett azonnal bemennem a kórházba, de hétfőn már igen. Nos, ezután még nem indultam haza, korzóztam egy fél napot a városban, mielőtt hazamentem, magamban kismilliószor átgondolva, mit és hogyan mondjak, és félve attól, hogy ha kimondom, azzal megtestesül a betegség... ez is egy ilyen kényszeres "hülyeség", hogy majd azzal kerül át a valóságba az, amitől félek, hogy beszélek róla. Szóval, róttam a várost, valahol ettem is egy spenótos tésztát (ez nagy szó, mert enni azt nem tudtam akkoriban), kiváltottam a nyugtatót, amit gyorssegélyként kaptam a hétvégére, nem mertem bevenni, és görcsöltem. Végül úgy estefelé hazamentem.

Otthon szüleimnek azzal kezdtem, hogy ne ijedjenek meg. Na erre megijedtek. Végül csak egyszerűen kimondtam, hogy kényszerbeteg vagyok, röviden vázoltam, hogy miből áll ez, és adtam nekik tájékoztató anyagokat, amiket az orvostól hoztam. Hozzátettem, hogy kórházba kell mennem. Azt kell mondjam, jól fogadták - persze lehet, hogy már nem érte villámcsapásként őket a hír, mert amúgy is sejtették, hogy gond van. Azt már korábban észrevették, hogy sokat fogytam - nyilván, mert a gondolatok miatt nem tudtam enni. És bár nem igazán értették ezt a betegséget, mindenben támogattak.

A barátokkal könnyebb volt a helyzet, mert mindig a legelső bejelentés a legnagyobb falat, ami ugye a családnak jutott :-) Plusz mikor ők ezt megtudták, akkor már jól, de legalábbis jobban voltam. Sokat változott a hozzáállásom, és ha másra nem is, arra megtanított ez a betegség, hogyan kell alázatosnak lenni. Ebbe beletartozik az is, hogy vállaljuk a gyengeségeinket. Most úgy vagyok vele, hogy nem csinálok titkot belőle, hogy kényszerbeteg vagyok, gond nélkül beszélek róla, de azért nem is írom ki a faliújságra. A hozzám közel állók, és a későbbi ismerőseim közül is jó páran tudják rólam. Mindenki, egytől egyig jól fogadta, maximum értetlenkedtek kicsit, de senkitől semmi rosszat nem kaptam, csak támogató, jó szót. Nagyon hálás vagyok ezért.

Kis összefoglaló arról, hogyan beszélj a családnak és a barátaidnak a betegségedről:

Család:

• Valószínű, hogy a családod már sejti, hogy valami nincs rendben veled, főleg ha kényszercselekedeteid (is) vannak. Ne félj tehát őszintének lenni! Kevésbé fognak aggódni, ha tudják, mi a baj, mint ha csak sejtik (és esetleg sokkal rosszabbra gondolnak). Erre is érvényes: az igazság szabaddá tesz!
• Elég, ha nagy vonalakban ismerteted velük a betegség lényegét. Mutass nekik ezzel kapcsolatos szóróanyagokat és megbízható (!) internetes oldalakat.
• Ha kérdeznek és szeretnének többet tudni a betegségedről, azt tekintsd jó jelnek. Ezek szerint figyelnek rád és törődnek veled.

Barátok, ismerősök:

• Nyilván nem kell azzal kezdened az ismerkedést, hogy "Szia, kényszeres vagyok!" Te és csakis te döntöd el, hogy kinek és mikor beszélsz erről.
• Nézd el az embereknek, ha nem tudják hová tenni a dolgot. Lehet, hogy kapsz majd értetlen kérdéseket, hogy "ja, akkor te mindig takarítasz?" és hasonlók, ne vedd magadra. Az emberek nagy része nem túl tájékozott a mentális betegségeket illetően, és ezért nem lehet őket hibáztatni.

Remélem, hasznos volt számotokra ez a bejegyzés, és tudtam segíteni abban, hogy ne féljetek elmondani szűkebb környezeteteknek, hogy mivel is harcoltok.

Folyt. köv.

Zsú

Sziasztok!

Jó régen jártam már erre... Igazából most is más dolgom lenne, mint blogot írni :-P de most már adok egy rövid helyzetjelentést.

Ugye kitört a koronavírus-járvány. Sokan biztos arra számítanának, hogy ez megint előhozza a hipochondriámat... de NEM így van! Vagy mert annyira hatásos a gyógyszerem, vagy mert megsegít a Jóisten, vagy mindkettő, de épp csak egy kicsit vagyok rosszabbul, mint máskor, és azt is azért, mert egyedül vagyok és másfél hónapja nem láttam a családomat és a barátaimat. A vírustól nem félek. Cseppet sem! ;-)

Ez az időszak azonban egyes kényszerbetegeknek különösen nehéz lehet. Aki a fertőzésektől fél, illetve takarítási/fertőtlenítési kényszere van, annál ez most még rosszabb lehet. De minden eset más. Ha rosszabbodást tapasztalsz magadon, ne ess kétségbe! Ne legyen bűntudatod miatta, hiszen ez a járvány még az egészséges embereket is megpróbálja. Nincs min csodálkozni. Légy türelmes magaddal. Ez most egy türelemjáték, de ennek is vége lesz egyszer!

Legyetek jók, és jól!

A legjobbakat kívánva:

Zsú

Bizony! Még ha úgy is tűnik néha, hogy sosem lesz vége ennek a szenvedésnek... Az én példám is mutatja, hogy a kényszerbetegség igenis tünetmentessé tehető. Azt még nem merem írni, hogy meg is gyógyultam, mert gyógyszert még mindig szedek, de a tény az, hogy már teljesen jól érzem magam!

Ha visszatekintek a négy évvel korábbi énemre... szinte el se hiszem, miben voltam benne, annyira távolinak tűnik. Mintha csak egy rossz vicc lett volna. Hogy mitől tudtam akkor úgy parázni, hogy szabályosan rosszul voltam tőle... hogy hogyan próbáltam megőrizni a józan eszem... hogy el kellett mondanom magamnak, ki vagyok, hol vagyok és mit csinálok éppen, hogy ne veszítsem el a kapcsolatot a valósággal... hogy azt gondoltam, ez már a vég... mintha nem is én lettem volna. És most mégis itt vagyok, és jól vagyok (kisebb megingásokkal ugyan, de törve nem), teljes az életem, és nem árnyékolja be semmi. Úgy élek, mint bárki más, zavaró és gyötrő kényszerek nélkül, egyedül a napi két szem gyógyszer emlékeztet arra, hogy mentális gondjaim vannak.

Persze minden eset más, vannak súlyos és kevésbé súlyos esetek - talán én inkább az utóbbiba tartozom, bár ha a szenvedés mértékét nézzük, akkor az az elviselhetetlen kategória volt anno... De szeretnék egy kis reményt adni minden olvasómnak, hogy a boldog és kényszermentes élet számukra is elérhető! Remélem, sokan lesztek még, akik pár hónap, év múlva már csak távoli, homályos emlékként gondoltok majd a szenvedéseitekre, és sok ilyen sikersztori fog még születni, mint az enyém. SOHA ne adjátok fel!

Szeretettel ölel mindenkit:

Zsú

Bizony, már két éve nem jártam erre... Ennek több oka van. Például az, hogy 2017 nyarán újra kórházba kerültem, ahol azt mondták, hogy én nem is vagyok kényszerbeteg, mert nem úgy viselkedem, mint a többi kényszeres itt a kórházban (????). Ez elbizonytalanított, nem csak az állapotomat illetően, hanem abban is, hogy akkor most érdemes-e egy kényszerbetegséggel foglalkozó blogot tovább vezetnem... Több orvosnál is jártam, és a kényszerességemet egyikük sem vonta kétségbe, azt az egy esetet kivéve, tehát most már úgy gondolom, tévesen ítélkeztek rólam a kórházban.

A blog mostantól újra él, hamarosan lesznek új bejegyzések, amelyek ennek a betegségnek különféle megjelenési formáit érintik, a teljesség igénye nélkül, hiszen a megjelenési formák lehetősége végtelen... talán egy kicsit személyesebb témákba is belemegyek, de ezt nem ígérem. Mindenesetre igyekszem minden ide látogató segítségére lenni a továbbiakban is.

No mennem kell dolgozni.

Üdv:

Zsú

Már ha lehet ilyet mondani. A kényszerbetegségben semmi élvezetes vagy szórakoztató nincs, az egész egy totális agyrém. Mégis, vannak olyan dolgok, amelyekre megtanít ez a betegség. És ha ezekre gondolok, már nem is bánom, hogy ezzel kell élnem. Következzék tehát egy kis pozitív:

Mire jó az OCD?

• Megerősít. Szokták mondani, hogy ami nem öl meg, az erősít. Ez 100% igaz. Ha egy ilyen agyrémmel megküzdesz, már elmondhatod magadról, hogy erős vagy.
• Türelemre tanít. Bizony, a gyógyulást nem adják ingyen. Én is megszenvedtem az elején a gyógyszerekkel, ezek ugyanis csak pár hét múlva hatnak, addig inkább rosszabbodás észlelhető, amit ki kell bírni valahogy. Ez nem épp egy fáklyásmenet... és ebben az állapotban nehéz elhinni, hogy létezik kiút. Nincs más megoldás, türelemmel kell lenni. Sokan elbuknak ebben a szakaszban, mert nincs türelmük kivárni, amíg végre jobban lesznek, és megszakítják a kezelést. Nem szabad! Ha már elkezdted, fejezd is be, meglesz a jutalma: egy normális élet!
• Toleranciára és megértésre nevel. Ezek után biztos, hogy nem fogsz lenézni senkit, aki kicsit furcsa vagy bármiben eltér az átlagtól...
• Megtanít jobban értékelni az apró örömöket. Mint például azt, hogy te döntheted el, mire akarsz gondolni. Hogy élhetsz. A szó minden értelmében. Ha egyszer kijöttél a kényszerek börtönéből, az élet valóságos csoda lesz számodra. Ezek igenis nagy dolgok! És tényleg nagyon sok mindennek lehet örülni.

Ha kényszerbeteg vagy, akkor akár kilábalóban vagy belőle, akár még nem, csak biztatni tudlak. Erős vagy, egy valódi hős! Remélem, ezzel a kis összeállítással tudtam neked segíteni abban, hogy egy kicsit pozitívabban tekints az életedre.

Öleléssel:

Zsú

Mivel ma vasárnap van és amúgy is egy istentiszteletről jövök, ahol felléptünk a kórussal, maradjunk a témánál, és következzenek most a vallásos kényszerek.

Nehéz erről írnom. Nehéz, mert ez szintén egy olyan téma, amiben én is érintett voltam, és ez az érintettség kihat a mostani életemre is.

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy az igaz vallásosság nem egyenlő a kényszeres vallásossággal! Mert míg az előbbi (jó esetben) őszinte hitből, vagy ha abból nem, akkor a neveltetésből vagy hagyománytiszteletből fakad, addig az utóbbi a kényszerbetegség eredményeképpen jön létre. A vallásban semmi rossz nincs! Nem a vallásosság okozza a kényszereket, hanem a kényszerbetegség okozza az elferdült, nem normális vallásos gondolatokat és cselekedeteket.

A vallás már csak azért is nehéz téma a kényszeresség tekintetében, mert olyan megfoghatatlan. Nem egységes, nem mindenki által elfogadott, tudományosan nem alátámasztható. Hit, amit hiszünk. Jézus is azt mondta: "Legyen nektek a hitetek szerint".

A vallásos kényszergondolatok alatt olyan vallással kapcsolatos gondolatokat értünk, amelyek a valódi hitünkkel, elveinkkel nem összeegyeztethetők, mégis újra meg újra felbukkannak és félelmet keltenek. Pl. félelem, hogy mi van, ha nem a "helyes" vallásban hiszek, félelem attól, hogy pokolra jutunk, hogy a nem hívő szeretteink pokolra jutnak, hogy csak a sajátjaimat említsem. Ezeken kívül megjelenhet még a bűnösség túlgondolása, az állandó bűntudat, de ide tartozik az is, amikor egy mélyen hívő embernek obszcén, istenkáromló gondolatai támadnak. Az ateista kényszerbetegek sincsenek "biztonságban", nekik az lehet a kényszerük, hogy "mi van, ha mégis van Isten, és megbüntet, amiért nem hiszek benne?". Ezek a gondolatok mind nagyon kínzóak tudnak lenni - főleg azért, mert valójában nem is ebben hisz az illető! De a félelem, hogy "mi van, ha mégis...?" még mindig ott van...

Vallásos kényszercselekedet lehet a kényszeres imádkozás, ami nálam szintén kipipálva. Mi a különbség a "rendes" és a kényszeres imádkozás között? A normális hívő ember ugye azért imádkozik, hogy kapcsolatba kerüljön Istennel, elé vigye a bánatát, a kéréseit stb. Ezzel szemben a kényszeres azért imádkozik, mert úgy képzeli, hogy ha nem mond el mindennap 20 Miatyánkot, akkor meg fognak történni vele azok a szörnyű dolgok, amelyektől fél. Ez a különbség. Vallásos kényszercselekedet lehet még, ha valaki a sűrű vallomástételekre, gyónásra érez kényszert, nem ritkán olyan bűnök bevallására és magára vállalására, amelyeket el sem követett. Ez érthetetlen a külső szemlélő számára... de ilyen is van.

Én hívőnek tartom magam. Mégis: nem merek a vallással közelebbi kapcsolatba kerülni, mert félek, hogy kiújulnának a kényszereim. Nem merek imádkozni, mert félek, nehogy kényszercselekvés legyen belőle. Az előbb már tisztáztuk ugyan a különbségeket az egészséges hit és a kényszeres vallásosság között, mégis - saját magamra vetítve valahogy nem megy a két dolognak ez a szétválasztása. Tartok attól, hogy ha megint elmélyednék a hitben, akkor átlendülnék azon a bizonyos határon, ami számomra olyan vékonynak tetszik...

Azért azt is el kell ismernem, hogy amikor épp más típusú kényszereim voltak porondon, nem a vallási, akkor egy-egy bibliai idézet nagyon sokat tudott segíteni. Mint pl. ez:

"Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét." (2Tim 1:7)

Ezzel az idézettel búcsúzom is.

Sok üdv mindenkinek:

Zsú

• OCD-s vagy? Akkor gyere el hozzám kitakarítani!

Ez a megnyilvánulás komolytalanságról és az ocd-ről való ismeretek felületességéről tanúskodik. A kényszerbetegség NEM a takarításról szól, ez sokkal több ennél. Igaz, van, akinek a takarítás a kényszere, de ő se jókedvéből csinálja!

• Ne gondolj rá!

Egy kényszerbeteg nem tudja megcsinálni, hogy ne gondoljon rá. Ez a betegség lényege.

• Ne gondolj ezekre a szörnyű dolgokra, mert azzal bevonzod őket!

Ezt. Még. Véletlenül. Se. Ez egy kényszerbeteg legszörnyűbb rémálma...

• Hallgass a szívedre!

Kényszerbetegként én ezt egyszerűen nem tudom értelmezni. Legalábbis úgy vettem észre, hogy a "szívem", ami itt a józan értelem ellentéte, hazudik! Ha a "szívemre" hallgatok, azzal a kényszereimre hallgatok. Egy kényszeres nem támaszkodhat másra, mint a józan eszére - a "szíve" ugyanis teljesen zavart...

• Te nem vagy beteg! Ezt az egészet csak kitalálod!

Talán csak a jó szándék vezérli az embert, aki azzal próbálja biztatni a kényszerest, hogy nincs neki tulajdonképpen semmi baja. De ez többet árt, mint használ. Azt az érzést kelti ugyanis, hogy az illető nem vesz komolyan.

Ezzel az összeállítással semmi más célom nem volt, mint hogy felnyissam a szemeket, és adjak némi támpontot arra nézve, mi is az, ami egy ocd-st elbizonytalanít, elszomorít vagy felidegesít, ha más emberektől hallja. Természetesen nem fogok senki torkának ugrani, ha nekem szegezi a fentiek közül valamelyik mondatot, hanem valószínűleg csak diszkréten mosolyogni fogok, és esetleg elmagyarázom neki, miért is nem működőképes az esetemben az, amit mond.

Remélem, hogy ez a bejegyzésem is hasznos volt azért.

Ölel mindenkit:

Zsú

Úgy döntöttem, az elkövetkező bejegyzéseimben a kényszerek egy-egy témáját fogom részletesebben körüljárni. Következzenek először is a betegségek, mint az én egyes számú kényszereim.

A hipochondria a betegségektől való félelmet, rettegést jelenti, illetve azt, hogy az illető beképzel magának különféle betegségeket, persze legtöbb esetben halálosakat. Elég gyakori kényszergondolat, de az emberek legtöbbször nem gondolják, hogy összefüggésben állhat az ocd-vel. A hipochondereket gyakran nem veszik komolyan, pedig nagyon is komoly dologról van szó: a testi betegség ugyan csak beképzelt, a lelki szenvedés azonban nagyon is valós!

A hipochondriának két típusa van: az egyik, mikor egy már meglévő tünet (pl. fejfájás, hasfájás) alapján a legrosszabbra gondol az ember ("ez biztosan rák lesz!"), a másik, amikor alapból semmi tünete nincs, de hall valamilyen betegségről, és egyből elkezd rettegni, hogy neki olyanja van/lesz, csak még nem tud róla. Én mindkét témában érintett vagyok...

Persze a lehető legundorítóbb vagy legkínosabb betegségeket képzeltem be magamnak. Listavezetők voltak nálam a nőgyógyászati gondok és az emésztőszervi megbetegedések, de "voltam" már rákos is. Olyan is megesett, hogy egy alapból nem annyira súlyos betegségtől rettegtem, de a kényszerbetegség ezt mégis olyan színben festette le előttem, hogy akkor az a világ legborzasztóbb bajának tűnt számomra.

Konkrétan emlékszem egy esetre, amit összefüggésbe tudok hozni a kényszerbetegséggel. Iskolás koromban történt, hogy tanultuk biológia órán, hogy röntgenezésnél azért tesszük az ölünkbe azt a kis lapocskát (ma már védőköpenyt használnak erre a célra), hogy az védje a szaporítószerveket a sugárzástól. Én ezt addig nem tudtam. Pár héttel azelőtt röntgenezték a bokámat, és én nem tettem az ölembe azt a kis izét - illetve, hogy őszinte legyek, azóta sem tudom, hogy az ölembe tettem-e... Szóval bepánikoltam. Nem ott, az órán, hanem már később, otthon. Hogy emiatt majd beteg gyerekem fog születni. Eszeveszetten próbáltam visszaemlékezni, hogy tényleg nem tettem-e az ölembe - reménykedtem, hogy mégis! Meg tudtam volna bolondulni, hogy nem emlékszem pontosan. Plusz jött nekem az a gondolat, hogy ha megismételnénk a röntgenezést, úgy, hogy már az ölemben van a lapocska, akkor azzal "közömbösíthetném" az előző hatását. Tudtam, hogy nem így van, de úgy képzeltem, hogy ez engem megnyugtatna. Persze tudtam, hogy ez kivitelezhetetlen, nem rohanhatunk csak úgy a semmiért röntgenezni - tehát várnom kell, amíg legközelebb nem lesz olyan bajom, ami röntgenezésre szorul. Ez ugyebár az ocd-s "logika"... 

Azt is nehezen bírtam, ha körülöttem mások betegségekről beszéltek - minél gázabb betegségekről, annál rosszabb volt... ilyenkor legszívesebben befogtam volna a fülem. Különben elég hamar rájöttem, hogy hipochonder vagyok, még jóval azelőtt, hogy a kényszerbetegség egyáltalán felmerült volna bennem. Ennek volt előnye is: így nem hagytam, hogy bármit belém beszéljenek. Egyszer voltam természetgyógyásznál, unszolásra mentem el hozzá, amúgy nem bíztam benne, hát ő a májamtól a vesémig mindenről meg volt győződve, hogy beteg és gyulladásban van, ha ez mind igaz lenne, már régen alulról szagolnám az ibolyát... ha nem tudtam volna magamról, hogy hipochonder vagyok, akkor még el is hittem volna... de így nem, háhá! Viszont, a másik része a dolognak, hogy a végén már nem tudtam eldönteni egy-egy tünetről, hogy igazi, vagy csak beképzelem. Így lehet, hogy akkor sem mentem orvoshoz, amikor kellett volna - nehéz ezt így utólag eldönteni.

A kényszerbetegségem tetőzése előtt már 2-3 naponta más "betegségem" volt. Az állandó stressztől nem tudtam rendesen enni, ami megviselte az emésztésemet - amiről persze megint csak azt gondoltam, hogy súlyos betegség miatt van. Ezzel bezárult az ördögi kör. Valahol tudtam, hogy nem vagyok igazából testileg beteg, de a rettegés erősebb volt, mint a józan eszem. Azzal próbáltam magamon segíteni, hogy elképzeltem, hogyan dolgoznám fel lelkileg azt a betegséget, amitől éppen tartottam; hogyan néznének ki a mindennapjaim azzal a betegséggel, hogyan jönnének a többiek látogatni a kórházban stb. A végén már valóságos hőst csináltam magamból, aki bátran dacol a gyilkos kórral XD Vagyis "belementem" a témába, és így az egy idő után feloldódott és szertefoszlott - de amíg ez megtörtént, addig nagyon megszenvedtem. A kórházban a pszichológus egyébként azt mondta, hogy ez egy jó technika, így nektek is bátran ajánlom, ha esetleg hipochondriával küszködtök.

Mit tegyek, ha betegségekkel kapcsolatos kényszereim vannak?

• Először is: az Isten óvjon attól, hogy webbetegen és hasonlókon a vélt vagy valós betegségeid után kutass! Tudom, borzasztó nehéz ezt megállni, nekem is az volt. De ez nem nyugtat meg. Csak annál inkább elbizonytalanít, és még jobban meg leszel győződve róla, hogy menthetetlen súlyos beteg vagy!
• Ha rendszeresen járkálsz orvoshoz mindenféle képzelt tünetekkel, akkor egy idő után fel kell hogy tűnjön neki, hogy itt nem minden oké, és ha elég alapos, akkor továbbküld majd egy pszichiáterhez. Ha azonban ezt nem teszi meg, akkor jobb, ha magadhoz ragadod a gyeplőt és te magad keresel fel egyet! Ő pedig tudni fogja a továbbiakat.
• Alkalmazd azt a technikát, amit én is: gondolatban menj bele a képzelt betegségedbe, és képzeld el, ahogy leküzdöd, vagy ahogy együtt élsz vele boldogan! Hidd el, amint rájössz, hogy az a betegség nem is olyan szörnyű, elmúlik a szorongás is!
• Mindeközben ne félj attól, hogy ezzel a gondolkodással "bevonzod" magát a betegséget! Ez nem így működik!!!!

Beképzelhetem magamnak a kényszerbetegséget?

Jó kérdés, ez engem is elgondolkodtatott... de mivel a kényszerbetegség pont arról szól, hogy beképzelünk magunknak dolgokat, itt tulajdonképpen a saját farkába harap a kígyó... szóval nem :-)

Végszóként pedig elmondanám, hogy azóta, hogy a kényszerbetegségemet felfedezték, és kórházban voltam, vagyis közel két éve, egyáltalán nem voltam beteg! Se képzelt, se valós betegségem nem volt, még egy apró nátha sem. A pszichiáteremen kívül, akihez egy-két havonta járok, orvos nem látott! Talán megerősödtem fizikailag és lelkileg is, talán a korábbiak is legalább részben pszichés alapon mentek... mindenesetre igaz lehet, hogy ép testben ép lélek! :-)

Minden jót kíván:

Zsú